Újra virradt
Már az ősz köszönget a Widra St. Capdel nevű falucska házaira. A nyár utolsó napjait hivatott jelképezni egy hirtelen jött szellő, és friss fű illatát hordta be egy, emeleti ablakon egy kis házban. A szobában egy 18 éves forma lány állt, fehér ruhában, fején hosszú fátyollal, mely eltakarta csinos kis kontyba foglalt, amúgy rendezetlen lobboncát. Fátyolba vont arcán felhőtlen mosoly ült, szívében mégis hatalmas fájdalom lakozott, mely boldogan csillogó szemére könnyeket csalt. ~hjaj Hermione! Már mióta halasztod gyászod miatt, és most egy év multával is érzéseid semmit sem változtak! Harry már egy éve meghalt, de Voldemortot is magával húzta a halába. Ezért örökre hálás leszek neki, és sokan mások is. Ginny, neki is a Londoni temető ad otthont halála óta. De én élek, Ron is él, és szeretjük egymást! Végre felfedtük a titkot egymás, sőt még magunk előtt is. Most boldognak kellene lennem, nem tagadom az is, vagyok. De akárhányszor mosoly bújik elő arcomon, a tavalyi év jut az eszembe. Nem volt annál az évnél elkeseredettebb év talán soha sem. De VÉGE! Nyugalom van, egyensúly. Nekem is túl kell lépnem, mások is szenvedtek, talán sokkal többet, de túl léptek, nekem is ezt kell tennem. Ők sem szeretnék, hogy a gyászom a sírba vigyen! Itt az ideje új életet kezdenem, túl lépnem! És igen! EZT TESZEM!~ A lány letörli könnyeit, a szívében lévő fájdalom helyére elfeledett űr kerül, ő pedig olyan boldogan, mint amilyen régen is volt kilép a szobából és elindul, lemegy a lépcsőn, és a nappaliban fogadja szüleit. Eközben a londoni temetőben egy vörös hajú fiú áll egy sír előtt, az ő gondolatati a múlt éven forognak, és erőgyűjtésként elolvassa a húga, és legjobb barátja sírjának sorait. Harry James Potter & Virginia Weasley
„E sorok hirdessék emléküket. Mindig szívünkben hordjuk őket. A hősi halált halt lányt követte A sírba is kedvese De a halába rántotta magával Voldemorot is.” Majd a fiú egy pukkanással az Odúban termett. A fiú, akinek Ron a neve lázasan készülődött a délben kezdődő esküvőjére. Népes családja természetesen a segítségére sietett a nagy napon. ~Végre feleségül veszem az én imádott Hermionémat! Tudom, hogy életünk végéig gyászolni fogjuk Harryt és Ginnyt, de attól még élnünk kell az életünket. Erre Hermione is rájött, én is….~ Délben már a Roxfort nagytermében állt, öltönyben, melyen virág díszelgett. A nagyterem ez alkalommal átrendeződött, egy vörös szőnyeg két oldalán, ami a terem közepén volt kiterítve, székek álltak téglalapokat alkotva. A székeken már helyezkedtek a vendégek. A szőnyeg végén, átellenesen az ajtóval egy emelvény állt. Az emelvény mögött Cornelius Caramel állt, mint az eskető pap. Ron az emelvény előtt állt, mögötte Neville, mint tanú. Nevillel szemben, a szőnyeg másik oldalán pedig felesége, Luna helyezkedett el, Hermione tanújaként. Ron végignézett a vendégeken, az első sorban voltak a szülei, és testvérei, vmint sógornői, unokaöccsei és –húgai viszont már csak a második sorban fértek el. A másik oldalon Hermione közelebbi rokonai és édesanyja ültek. A hátsó sorokban pedig ismerősök, barátok, munkatársak, régi évfolyamtársak, stb. Ront a nézelődésből az orgona hangja, zökkentette ki. Ekkor rögtön az ajtóra meredt, amin, pillanatokon belül Hermione lépett be, karját édesapja karjába fonva. Ront azonnal elöntötte a boldogság, ahogy meglátta kedvesét a fehér ruhában, kecsesen lépkedni a vörös szőnyegen. A vendégek is mosollyal az arcukon nézték Hermionét, és az előtte haladó unokatestvéreit, akik kis kosárkából virágszirmokat szórtak a menyasszony elé. Az emelvény előtt Mr. Granger átadta lánya kezét Ronnak, majd leült felsége mellé. Majd Cornelius Caramel belekezdett a ceremóniába, szavait elnyelték a vendégek fülei. -Igen!- hangzott a jegyespár egybehangzóan igenlő válaszai. Majd meg sem hallva a ’pap’ szavait, Ron hátrasimította a fátyol redőit, és puha, de szenvedélyes csókot lehelt ifjú felesége ajkaira, mely nem maradt viszonzatlan. Hermione & Ron Weasley számára régen volt már ilyen felhőtlenül boldog nap. Könnyű szívvel folytatták most kezdett életüket, ám szívük örök gyászban szenved.
|